Emlékek vihara

Heather elgondolkozva ült az irodában. Előtte egy köteg számla, aláírandó papír és vagy tíz darab akta, melyek épp az aktuális irodaidő megoldásra váró anyagait tartalmazták. Már fél éve múlt, hogy egy apró falucska, nevezetesen Dány plébániáján dolgozott, mint irodai alkalmazott, de bizonyos szempontból nem volt teljesen oda feladatáért. Már csak azért sem, mert főnökére, Salmo Kozukra kifejezetten pikkelt már jó néhány éve. Kettejük közt a helyzet még tíz évvel ezelőtt kezdődött, miután az atya arra válaszul, hogy ő bizony testvéreként szereti, szó nélkül eltűnt az életéből, s bárhogyan is próbálta megoldani az elmérgesedett helyzetet kettejük között, a pap nem volt hajlandó megbeszélni ezt. Évekig kitartóan kereste, de úgy érezte a semmiért, mígnem egy napon, a Salmo-nál takarítóként dolgozó legjobb barátnője, Liliana Fenix egyszer csak meghallotta, hogy új alkalmazottat keres maga mellé, mivel régi titkára már kiöregedett az irodai munkavégzés tevékenységéből, és jobbnak látta, ha nyugdíjazásra bocsátja. Liliana nagyon jó barátságot ápolt akkoriban – és ez mostanában sem alakult másképp – Heatherrel, és elhatározta, hogy kerül, amibe kerül is, de rábeszéli, hogy menjen oda dolgozni az immár negyvenes éveiben járó plébános mellé, aminek a lány a legkevésbé sem örült. Tudta ugyanis, azzal, ha hosszú idő után újra találkozik azzal az emberrel, akin valamelyest sikerült túltennie magát az elmúlt időszakban, újra előtörnek belőle a boldog, ám fájdalmas emlékei, illetve azok az érzések, melyek a legfájóbb pontjai életének, és könnyen meglehet, hogy együltő helyéből nekimegy a férfinek, ha az felbosszantja valamely megnyilvánulásával. 

- Legalább próbáld meg, az Istenre kérlek! – könyörgött barátnőjének Liliana egy kellemes nyári délutánon, amint egy közeli városka kávézójában ülve beszélgettek. 

- Mégis mit próbáljak meg? Erőltessem rá magamat Salmo-ra, hogy: hé, itt vagyok; ha akarsz elviselsz, ha akarsz páros lábbal repíthetsz ki a plébánia ajtaján – mondta Heather hitetlenkedve. 

- Ne beszélj már szamárságot! Salmo egyedül van, nincs segítsége. A minap a húgával beszélgetett arról, hogy nagy szüksége lenne valakire, aki segít neki az irodán – torkolta le az eszmefuttatást Liliana, - és a lány támogatja az ötletét. Mivel első kézből értesülök így is a parókia életének bizonyos részeiről, így ezt is megosztottam veled. - Lili, Salmo és én évek óta nem beszélünk; ha találkozunk, akkor se szólunk egymáshoz annyit se, hogy fapapucs – boncolgatta a témát Heather-, majd pont én fogok kelleni egy olyan embernek, aki magasról tesz rá, hogy mit érzek és mit nem. Mi fáj nekem, és mi nem. - Jaj, már, te lány! – sopánkodott Liliana. – Nem hiszem el, hogy hogyan lehetsz ennyire csökönyös! Szükséged van munkára, ráadásul még van olyan végzettséged is, mely igazolja, hogy te dolgozhatsz a parókián. Ne légy ilyen mufurc! - Talán van rá okom – mormogta Heather az orra alatt dühösen. És volt is rá oka, ugyanis Salmo rettenetesen megbántotta érzékeny lelkét egyetlen rossz szavával, és az elmúlt időszakban sem volt képes arra, hogy legalább megbocsásson a papnak az ellene elkövetett sérelmekért. Liliana ezt jól tudta, most azonban mégis úgy vélte, ideje tiszta vizet önteni a pohárba, és mind erre lehetőséget adna a közös feladatvégzés, és az, hogy esetlegesen akár az épület egyik szobájában is lakhat, ha az atya engedélyezi. Ahogy ott ült, kanalával az elé felszolgált feketéjét kevergetve, gondolataiba temetkezve figyelve barátnőjét, miközben különös érzések kerítették hatalmukba. Úgy érezte, hogyha Heather magától nem képes megalkuvásra, ő maga rángatja el Dányba, és állítja kész tények elé, így tutira nem lesz lehetősége megszökni a rá váró lehetőség elől. Épp ezért kieszelt egy tervet, melyet aztán úgy kívánt megvalósítani, hogy az ötletét, miszerint barátnőjét igenis szeretné a parókia irodáján tudni, a plébánosa elé tárja. Így történt meg az a helyzet, hogy egy nappal a Heatherrel folytatott beszélgetése után felkereste főnökét az irodán, hogy elmondja neki a benne felöltött gondolatait, melyek szerint megtalálta számára a legmegfelelőbb irodai kisegítőt, aki nem más, mint az ő legjobb barátnője, Heather Gonzalez. Salmo épp a megannyi iratgyűjtő között kutatott, mikor kezei közé került néhány papír, melyeket kedves mosollyal az ajkán az irodaasztalhoz vitt, leült a székbe, majd a legfelül lévőn gyengéden végigsimított. Liliana tudta, hogy ezek olyan tárgyi értékű dolgok, melyek kellemes emléket idéznek fel benne, így, hogy ne ocsúdjék fel megemlékezéséből, lassan odasétált az asztalhoz, majd rápillantott a lágy cirógatások által megérintett papírokra, melyeken nem akármi volt látható: egy épületrajz és két portré. A portrék egyikén siklott végig a pap keze épp, mikor Liliana odaállt az íróasztalhoz, és óvatosan rákérdezett: 

- Ugye, hiányzik? - Előtted nem tagadhatom, de ha akarnám, sem tudnám, hogy igen – lábadtak könnybe Salmo szemei. – Borzasztóan hiányzik Heather. Tudod, azt kívánom, bárcsak itt lenne, és mindig a közelemben tudhatnám. 

- Elhiszem – fogta meg Liliana szomorkodó főnöke kezét, - viszont jelenleg azért jöttem hozzád, mert kérni szeretnék egy szívességet tőled. Meglehet, hogy boldoggá fog tenni a tudat, hogy ezt az ötletet felvetem neked. 

- Hallgatlak – mondta továbbra is a róla készült művet cirógatva Salmo, miközben csendesen szipogott azt bámulva. 

- Beszélj Heatherrel, és kérd meg, hogy jöjjön hozzád dolgozni az irodára! – húzta ki magát örömittas arcot vágva Liliana. 

- Micsoda? – nézett fel Salmo kerek szemekkel a lányra. – Te most viccelsz? 

- Nem, halál komolyan beszélek– mosolygott Liliana. – Gondolj csak bele: melletted dolgozhatna, alkalmatok lenne kibékülni, megbeszélni azt a dolgot, ami miatt mérges rád ez a lány. Figyelj! Mikor pár napja találkoztam vele, észrevettem rajta, hogy nem tud ezzel az érzéssel mit kezdeni lélekben. Szenved. Habár nem mondta ki, de rájöttem, hogy te is sokat jelentesz számára, fontos vagy neki. Gondold meg! 

- Hát… nem tudom – gondolkozott Salmo, miközben tekintete visszatévedt a kezével még mindig cirógatott rajzra. – Jó lenne ez nekem, hogy naponta a képembe vágja, mennyire utál?

- Salmo atya… komolyan mondom, nem hiszem el – kapta ki Liliana a pap kezéből a rajzokat – te és Heather olyanok vagytok, mint két esetlen tini, akik ráadásul titkolják egymás előtt, de fülük hegyéig egymásba vannak bolondulva. Nézz rám, az Isten áldjon meg! Erre a pap kelletlenül a lány szemeibe fúrta a most elfénytelenedett, szomorú pillantásokat sugalló, különlegesen szép világos szürkéskék szemeit, majd csendben várta a további fejmosást. Salmo Kozuk amúgy alapjáraton egy mindig vidám, kedves mosolyú, magas, nyúlánk termetű fiatalember volt, akit minden hívője kifejezetten kedvelt. Arcáról a szinte tökéletes Colgate-mosoly sosem lohadt le, bárkivel is találkozott, és beszélgetésbe elegyedett, és épp emiatt rajongtak érte a fiatal hölgyek, bármerre is vetette sorsa, mint lelkészt. Jól lehet valamennyit magába is bolondított akaratán kívül, hiszen kinek ne lenne kedvére való egy olyan lelkész, aki huncutul mosolyog, ha vicces történeteket mesél vagy neki mondanak hasonlókat, illetve amúgy is a nők kedvence a külsejét tekintve. Őt azonban nem érdekelte más, csak a közel tíz esztendeje, a saját hibája miatt nem látott Heather Gonzalez, akibe legelső találkozásuk óta fülig szerelmes volt, de hivatásbéli esküje kötötte, és mind a mai napig menekült saját maga érzései és a lány elől is egyaránt. - Elképesztő vagy! Ugyanolyan makacs, önfejű alak vagy, mint Heather! – folytatta a monológját Liliana. – Eszed ágában sincs bevallani, de még felvállalni sem, amit a lány iránt érzel: főleg magadnak! Ha ő nem keres, te belenyugszol, hogy nem foglalkozik veled, sőt inkább úgy véled, jól van úgy a kettőtök helyzete, ahogy van! Semmi bocsánatkérés, kiengesztelés, illetve hajlandóság arra, hogy megkeresd! 

- Na, most legyen elég ebből! – pattant fel az asztal mögül Salmo idegesen. – Nagyon jól tudod, hogy pap vagyok, és nem tehetem meg, amit kérsz. Arra esküdtem fel, hogy Istent fogom szolgálni, és nem engedek a kísértésnek… 

- Lárifári! – mondta összeszűkült szemekkel Liliana. – Ni csak, ki beszél! Aki titkon mást érez, mint amit mond. Vizet iszol, de bort prédikálsz. 

- Jó, igazad van! – torkolta le a vitát Salmo. – Megígérem, hogy még ma megkeresem, és beszélek vele a munka részleteiről. Rendben van? 

- Na, végre! – sóhajtott egy hatalmasat Liliana. Ez történt immár fél éve, és azóta Heathar, ha vonakodva is, de elfogadta az állást és együtt dolgozott a plébánossal. Annak idején nemcsak a munkára, hanem a plébániai ott tartózkodásra is lehetősége volt, ugyanis saját szobát kapott Salmótól, méghozzá nem másutt, mint a lelkész szobájától pár lépésre lévő vendégszobában. A pap az első héten folyamatosan belátogatott újdonsült alkalmazottjához, és rákérdezett nála, hogy szükséges-e számára valami, jól érzi-e magát a lakosztályában. A lány, mind ahányszor feltette neki e kérdéseket, kelletlenül válaszolva elutasította érdeklődő közeledését, amivel igencsak megbántotta az őt teljes szívéből szerető, már-már imádó papot. Ma reggel azonban csak merengett az íróasztal fölött ülve, és tudomást sem véve az őt körülvevő világról, mígnem gondolataiból kizökkentette őt az irodába betévedő főnöke. 

- Szia, Heather! – köszönt rá kedvesen Salmo a reggeli irodaidő kezdetén. 

- Szia, Salmo! – viszonozta a köszöntést Heather a pap pillantásait kerülve. – Miben segíthetek? 

- Csak… ööö… izé… - hebegte zavarodottan az, - szóval bejöttem megnézni, felkészültél-e lélekben a mai irodaidős tevékenységre.

  - Igen – felelte a lány az idegeskedő atyát figyelve, aki remegő tagokkal foglalta el helyét az egyik irodai székben az asztal előtt. – Salmo, mi a baj? Nagyon idegesnek tűnsz. 

- Jó, bevallom, nemcsak azért jöttem, hogy megtudakoljam, készen állsz-e a mai napra – tért a tárgyra Salmo, miközben kezét a lány keze felé csúsztatta az asztalon. 

- Hanem? – figyelte Heather a lelkész, az ő keze felé közeledő kezét, amely végül lágyan átfogta az övét, majd megszorította azt. 

- Azért is, mert szeretnék végre beszélni veled arról is, ami miatt dühös vagy rám oly rég óta – hangzott a válasz. 

- Te nem vagy eszednél! – kapta ki a kezét Heather Salmo kezéből. – Idejössz valami átlátszó dumával, hogy közelembe férkőzhess, majd úgy adod be az egész helyzetet, mintha teljesen hülye lennék, s nem tudnám, hogy valójában miért jöttél ide, végül közlöd, hogy fogalmad sincs, miért haragszom rád! Normális ember felfogná, megértené a helyzetemet! - Ha elmondanád, mi bajod van velem… 

- Mi bajom van veled? – hitetlenkedett Heather. – Még meg mered kérdezni? Mit képzelsz te magadról, úgy őszintén, hogy vájkálsz a lelkivilágomban? 

- Az Isten szerelmére, Heather, vedd már észre magad! – pattant fel Salmo kiborulva. – Sosem mondasz semmit arról, ami bánt, ami nem tetszik velem kapcsolatban. Szerinted ez így fair? 

- Te az elmúlt közel tíz évben megkérdezted tőlem, vajon, élek-e, vagy halok? Megkérdezted tőlem egyáltalán, hogy vagyok? – pattant fel Heather is zokogva. – Megmondom a választ: soha, egyetlen egy alkalommal sem. Nem voltál mellettem legnagyobb szükségemben, mert jobbnak láttad, ha eltűnsz az életemből évekre anélkül, hogy tudtad volna azt, mit is éreztem irántad akkoriban, mert megsúgom: nem szerelem volt az. Nem haltál volna bele, ha elfogadod az egy fokkal erősebb baráti kötelék kialakítását, de te önző módon félre dobtál, mint egy ócska rongyot. Inkább eltépted, mintsem fenntartottad volna a kapcsolatot. Küzdöttem kettőnk barátságáért, tanúságát adtam annak is édesapád halálakor, hogy számíthatsz rám, mint lelki támaszra, de nem mérted fel ésszel ezt se, és azt se, hogy mekkora fájdalmat okoztál ezzel nekem! 

Salmo ezen a ponton már végképp képtelennek érzete magát arra, hogy bármit is mondjon a rá zúdított fájdalom és temérdek szitokszó hallatán. Csak állt megkövülten, kezeivel a szék háttámláját markolászva, melyen az imént ült, és tekintetét a most már őt könny-fátyolos szemekkel néző, összetört lány szemébe fúrva, miközben eltöprengett a múltban elkövetett hibáin. Sorra vette az összes, eddig rosszul felmért cselekedetét, és szíve még jobban összeszorult az azt átjáró fájdalomról. Ahogy figyelte a dühtől tajtékzó, a lelki fájdalmak sorától megtépázott lelkű és síró alkalmazottját, abban a pillanatban azt érezte, bárcsak szorosan magához ölelhetné, hogy megvigasztalja, megszeretgesse, és ez által elfeledtesse vele azt a temérdek fájdalmat, melyet okozott neki anno az önérdekű, menekülő viselkedésével. Úgy gondolta, hatalmas balgaság volt egy ilyen, valójában kedves, csinos és jólelkű leánynak kiadnia az útját évekkel ezelőtt, mert számára, hiába titkolta is el még önmaga elől is, de rendkívül fontos volt személye. Heather egyébiránt egy alacsony, telt testalkatú, festett vöröses hajú, szemüveges és kedves arcú, harmincsas éveinek közepét taposó leány volt. Lelke mélyén érzékeny, barátságos, és rendkívül szeretetre méltó egyéniség, aki minden olyan tevékenységet szeretett, melyeknek közük van a művészetekhez. Talán ez is az oka, hogy elképesztő szorgalommal, lelkiismerettel és rengeteg kitartással viseltetett munkája iránt, mely az elmúlt fél év leforgása alatt szinte a szenvedélyévé vált. Jelenleg azonban csak sírt, sírt és nézte dühös tekintettel a vele szemező Salmo-t, aki nem sejtette ugyan de valójában a szíve legmélyén igenis teljesen odáig volt érte már évek óta, és csak álarcként hordja magán a harag és düh leplét, nehogy a pap tudomására kerüljenek valódi érzései. 

- Most bezzeg a megszokott hallgatagságodat veszed elő, és úgy teszel, mintha megbántad volna mindazt, amit tettél – fújta ki az orrát a lány végül a csendet megtörve. – De tegyél meg egy szívességet!

 - Mégis mit? – szólalt meg végül a pap. 

- Húzz el innen a büdös fenébe, és hagyj dolgozni végre! – mutatott az ajtó felé Heather dühösen. Salmo csatavesztett ábrázattal, annak tudatában, hogy az általa mélységesen megbántott lány mélyen megveti őt, fejét szomorúan lehajtva kikullogott az irodából. Ezzel egyidejűleg hallani vélte a háta mögött becsukódó ajtón át kiszűrődő fájdalmas zokogást, melyet az annak túloldalán a földre rogyó Heather hallatott. A pap ekkor úgy érezte, a szíve szakad meg a sírást hallva, így az ajtó előtt, annak jéghideg üvegén végig simítva, ahogy annak előtte Heather is tette, a földre rogyott, és térdeit felhúzva, átfogva azokat ő is halk sírásba kezdett. Könnyei valósággal átáztatták reverendájának ujjait, de ez ebben a szituációjában nem érdekelte különösebben, sőt teljes mértékkel hidegen hagyta. A rá nehéz súlyként nehezedő lelki fájdalom olyan mértéket öltött benne, hogy a mai napon tartandó miséjének celebrálásáról is megfeledkezett. Amíg ő az irodaajtó előtt összekuporodva sírt, mint egy kisgyermek, akitől a kedvenc játékát elvették, Heather lassan felállt a földről, és zsebkendőjével könnyeit itatgatva visszaült az asztalhoz, és rá borulva álomba sírta magát.